A legfontosabb döntéseket mindig magunkban kell meghoznunk. Ezekben a pillanatokban egyedül kell elhatározásra jutni a saját jövőnk felett, mert szabad akaratunk van. Mi döntjük el, melyik valóságot választjuk a lehetőségek közül a további életünknek, viszont az meghatározza, milyen szereplők érkeznek majd és milyen élményeket fogunk átélni. Meghatározza azt is, mennyire fejlődik a saját tudatosságunk, és milyen minőségben és tudatállapotban haladunk tovább, de azt is, hogy mekkora kihívásokat tudunk sikeresen meglépni és ezáltal milyen messzire jutunk. A buddhizmus alapján ehhez végtelen időnk van, hiszen ha valamit nem lépünk meg most, akkor majd megtudjuk egy másik életünkben, de az egy másik élet és nem a MOST.
Azonban ha jelen pillanatban tudjuk, hogy mit érdemes meglépnünk, akkor arra jó esélyünk is van, és ezt most érdemes megragadni. Ajánlott eldönteni, hogy hiába látjuk hatalmasnak a szakadékot a jelenlegi és a lehetséges életminőségünk között, neki kell futni és ugrani. Hiába biztatnak vagy lebeszélnek éppen, nekünk kell lendületet venni, felkészülni, nekifutni és ugrani, amekkorát csak bírunk, és annyit beleadni, amennyit csak tudunk. Nem érdemes gondolkodni a döntés után, mert az csak lassítja a lendületet, növeli a hibázást és csökkenti az esélyeinket. Ebben a hit tud segítséget adni, és itt nem egy vallásos hitről beszélek, hanem a magunkba vetett hitünkről, és abban, hogy az élet eredendően jó, és hogy a kihívások előre visznek. A hit ad üzemanyagot nekünk az ugráshoz, hogy bár nem látjuk tisztán az utat, mégis tudjuk, hogy a talaj megjelenik a lábunk alatt, amikor megérkezünk a túloldalra.
Ez összefügg az ősbizalommal is, ami jellemzően két éves korunkig alakul ki, attól függően mennyi szeretetet és támogatást kaptunk édesapánktól, és a minket körülvevő gondozóktól. Attól, hogy ott volt-e valaki, amikor tényleg szükségünk volt rá, vagy sem, az nagyban meghatározza az emberekben való bizalmunkat is.
A biztonság illúziója
Volt egyszer egy francia fiatalember, akit gyerekkora óta egy szenvedély hajtott, egy olyan szenvedély, amit kilenc évesen pillantott meg egy olyan helyen, ami az egész további életét meghatározta. Ezután éveken át képezte magát, és kereste az ideális helyszínt, ahol az álmát valóra válthatja, de nem találta. Egészen addig, amíg egy szép napon munkája közben egy baleset érte, amibe pár foga megroppant, és ő azonnal elszaladt a fogorvoshoz. Mivel nem jelentkezett be előre, helyet foglalt a váróban. Igyekezett elterelni a figyelmét, ezért másokhoz híven ő is újságokat kezdett el lapozgatni, és ekkor hirtelen ledermedt és megtörtént az, amire nem számított, megpillantotta, amit évek óta keresett: álmai valóra válásának helyszínét, az éppen még készülő Word Trade Center ikertornyokat. Párizsban élt, az álmaitól egy kontinens választotta el, és megannyi probléma, ugyanis olyan dolgokra készült, amire előtte még soha senki sem, drótkötélen átkelni az ikertornyok között.
Talán innen már ismerős a történet Philippe Petit-ről, akinek a kötéltánc volt a mindene. Ő volt az a zseniális artista, aki hat évvel később, 1974-ben minden akadályt leküzdve, minden védelmi rendszert kijátszva, illegálisan kifeszített egy kétszáz kilogrammos acélkábelt a két torony teteje között és egy közel 28 kg-os rúddal a kezében egyensúlyozva 45 percig sétált a tornyok között, nyolc fordulót megtéve közben. Mindezt 410 méteres magasságban, biztosítókötél nélkül! Ahogy azt az összes korábbi, Notre-Dame tornyai és Sydney Harbour híd pillérjei közötti, valamint az összes későbbi attrakcióiban is tette. Az utcán álló emberek megigézve nézték és szurkoltak neki, nehogy baja essen, és ő egy csapásra híres lett, majd a mutatvány végén a rendőrök szerencsére épségben elvezették.
Később megkérdezték tőle, hogy miért nem használt sohasem biztosító kötelet, mire azt válaszolta, hogy akkor lezuhant volna. Viszont így, hogy csak egyetlen esélye volt, minden erejével és idegszálával arra kellett koncentrálnia, hogy átkeljen a két végpont között, és emiatt ez mindig sikerült is. Nagyon megdöbbentett, amikor évekkel ezelőtt hallottam ezt a történetet, hogy azért sikerült, mert egyszerűen nem hagyott más esélyt magának.
Ezáltal viszont megértettem, hogy huszas éveimben miért sikerült olyan gyorsan egyik szintről a másikra ugranom. Ugyanis sokszor nagyon nagy segítség, ha felégetjük magunk mögött a hidakat, mert akkor nincs semmi esélyünk visszafordulni, és biztosan átkelünk az álmaink következő fejezetét jelentő túlpartra.
