Mi, vagy Ki az, aki ellenáll?
Szinte mindenkivel történt már olyan váratlan traumatikus élmény, akár egy baráti, vagy szerelmi kapcsolat megszakadása, akár valami súlyosabb dolog, ami után mások azt mondták rá, hogy megváltozott, már nem ugyanaz az ember. Elgondolkodtál ilyenkor, hogy mi, vagy ki változott meg? Hiszen ugyanannak érezzük magunkat, csak másképp viszonyulunk már bizonyos dolgokhoz. Esetleg történhetett olyan is, ami után megkérdőjeleztünk egy olyan álláspontot, gondolatot, amit addig fixnek hittünk. Emiatt más döntéseket fogunk már meghozni, így más irányba fog haladni az életünk, mint előtte. Egy döntés olyan, mint amikor az óceán közepén pár fokkal elforgatjuk a kormányt, a végén teljesen máshol fogunk kikötni, és onnan visszanézve látjuk csak igazán, hogy jó vagy rossz döntést hoztunk-e meg korábban. Az élet már csak ilyen.
Velem számtalanszor történt már ilyen, először egyre bizonytalanabb lettem, majd egy idő után ez a bizonytalanság átalakult nyitottsággá, és idővel egy magasabb bizonyosság került a helyére. Érdekes állapot, és minél többször éltem át, annál jobban fejlődött, erősödött a valódi, vagy Felsőbb ÉN-nel való kapcsolatom.
Azt is észrevettem, mintha nem “én” diktálnám, hogy éppen melyik mintával dolgozom. Vagy lehet mégis, csak az a kérdés, hogy melyik “én”-ről beszélünk éppen. Mind a buddhizmus, mind a pszichológia, mind a személyiségfejlődés több identitást szokott megkülönböztetni, jellemzően kettőt, egy magasabb tudatosságú ÉN-t, és egy alacsonyabbat, az Egót.
Sigmund Freudnak volt egy kevésbé híres tanítványa, Roberto Assagioli, aki továbbalakította Freud pszichoanalízisét, ezzel kialakítva a pszichoszintézis elméletét. A pszichoszintézis lényege a magasabbrendű én felismerése. [3] Magam részéről ezzel az elmélettel vált teljessé a kép, és lényegében megfogalmazta számomra azt, amit a több ezer éves buddhista tanításokból is kiolvastam, ezzel egységesítve a keleti és nyugati világképét.
A pszichoszintézis megkülönböztet egy Tudatos ÉN-t (EGO) és egy Felsőbb ÉN-t (SELF). A Tudatos ÉN az, amivel a legtöbben öntudatlanul azonosítják magukat, ez a részünk ragaszkodik a viselkedésmintákhoz. Azt hisszük, azt gondoljuk, hogy ez vagyok én, miközben az egy túlélésért felelős “tudati funkció”, ami arra szolgál, hogy megvédjen minket a kihalástól. Az Ego feladata, hogy megőrizze azt a tudatállapotot, azokat a viselkedésmintákat, amit addig lemásoltunk és kialakítottunk, mindegy, hogy az jó vagy rossz számunkra, vagy passzol-e a céljainkhoz. Tapasztalataink, valamint szerzett és öröklött viselkedésmintáink alapján állandóan “biztonságos” válaszokat ad az eseményekre, ezzel benne tart minket a komfortzónánkban, ahonnan a jellemfejlődés és életmód változtatás sajnos nem lehetséges.
A Felsőbb ÉN (SELF) voltaképpen a lélek vagy szellem pszichológiai megfelelője. Nevezhetjük szellemnek, Istennek, kozmikus intelligenciának, stb. ki-ki a világnézete, mentalitása szerint. Működése, hogy megérzéseken, intuiciókon keresztül végigvezessen minket egy olyan úton, ahol tapasztalási és fejlődési pályánk a legideálisabb. A Felsőbb ÉN-t magamban úgy szoktam elképzelni, hogy az az ÉN, aki végigment a teljes fejlődési folyamaton, végig élt már mindent, ezért tudja a helyes és leggyorsabb megoldást és onnan navigál minket az intuíciónkon keresztül, a legjobbat szánva nekünk. Még akkor is, ha a legjobb egy átmenetileg kellemetlen vagy akár pokoli állapotot is jelent számunkra. Pontosan úgy, ahogy az Interstellar (Csillagok között) című film egyik jelenetében volt, amikor a főhős a film vége felé egy fekete lyukba került, ahol megszűnik az idősík fogalma, és egyszerre több idősíkot kezd fizikailag látni.
Ekkor a filmben szereplő robot és a főhős beszélget a feketelyukban.
“Nem azért hoztak minket ide, hogy belenyúljunk a múltba.” – mondja a robot. Ekkor a főszereplőnek elakad a szava és összeáll a kép, majd azt mondja: “Nem is ők hoztak ide minket, mi hoztuk ide magunkat.”
Assagioli pszichoszintézis modelljében azt mondja, hogy a probléma abból fakad, hogy döntéseink és viselkedésünk központja a Tudatos ÉN-ből, az egóból fakad. Emiatt ugyanolyan válaszokat fogunk adni újra és újra, hiába hibás, vagy akár tragikus végkimenetelhez vezet ez a gondolkodás, vagy viselkedés. Extrém példát hozva, nézzük az alkoholizmust. Tudjuk, hogy helytelen, tudjuk, hogy korai halálhoz vezet, tudjuk, hogy káros az energiaszintünkre és az emberi kapcsolatainkra, mégis benne maradnak sajnos a legtöbben. Azért, mert a viselkedésminta feloldásához, megváltoztatásához erő kell: akaraterő, lelkierő, kitartás, tudatosság és néha még szerencse is. Ha megjelenik a szándék, az elhatározás és a kitartás, akkor hamarosan megjelenhet a segítség külső formában is a változtatáshoz.
A pszichoszintézis végső célja a személyiség rekonstrukciója a Felsőbb ÉN (SELF) körül, amihez egy külső egyesítő központot használ.
– Részlet a Hermes Zoltán: Irracionális Marketing című könyvéből
